Az apokaliptikus 2000-es évet írjuk. Én 16 éves sem vagyok, te, kedves Olvasó lehetsz több is és kevesebb…

…szerettem már akkor is a sört és a focit is, gondoltam rossz ember már nem lehetek, batyumban meg ott volt az 1995-ös Fradi, igen, akkor szerettem meg igazán ezt a sportot, aztán az 1996-os olimpiai válogatott és az 1998-as világbajnokság (ami e történetben igen fontos szerepet játszik, de illő most róla hallgatni).

Jött a nyár és mint minden rendes kamasz gyerek szimpatizáltam az olasz válogatottal, de az 1998-as vébén valahogy nem tudtam dűlőre jutni a taljánok és a köztem lévő kapcsolaton. És ott volt ez a hirtelen kopaszodó félisten, nem beszélve a kulturális körökben mozgó mivoltomat, mikor gondolok itt filmre, színházra, irodalomra, hát örök barátságot kötöttem a francia válogatottal. Szóval ott tartottam, hogy megjött a nyár, azzal együtt az EB is. Kedvenceimet a ’D’jelű csoportba sorsolták, együtt a házigazda hollandokkal, a csehekkel, meg a dánokkal. Első meccs, dánok ellen sima 3-0, a középhátvédünké az első gól, aztán beköszön Henry, majd Wiltord a 90. percben, ami ugye aztán később a specialitása lesz. Engem igazán megnyugtattak, tudtam, hogy gond egy szál se. Megvertük a cseheket is Henry és az isteni Djorkaeff góljával, Poborsky egy tizit érvényesíteni tudott, de így is 2-1 ide. A harmadik csoportmeccsre szinte tisztán emlékszem, de nem is részletezem, kikaptunk 3-2-re. Ami nagyon megmaradt, az Frank de Boer gólja, szabadot fújt kb. 30-ra a kapunktól a narancsoknak az öreg Andreas Frisk, aki colinai és puhli magasságokban vezetett mindig meccseket, próbál összeállni a sorfalunk, ott van már Thuram is, Blanc is, Bergkamp gondolkodik hova rúgja, mikor jön a kisebbik de Boer és bummm. Bernard Lama repül, de esélye nincs. Aztán még jött Zenden, mindegy is, másodikak voltunk a csoportban és játszhatunk a spanyolokkal a negyeddöntőben, laza 2-1, végre beköszön Zizou is, Mendieta-nak és a spanyoloknak egy szánalmas tizenegyes jut. Közben Totti pályája csúcsán volt véleményem szerint, ekkor hint is egyet a románoknak, a legjobb négy között még a törököket legyőző portugálok és a szerbeknek hatot rugó, elképesztő formában lévő tulipánosok.

És akkor az elődöntők. Lehetne rendhagyó portugál-holland döntő is, de nem, ez nem úgy működik. Ha ott van az egyik ágon a francia válogatott, a másikon az olasz, akkor abból nem lesz rendhagyó döntő. Toldo összevérezte a mezét és kivédte Bergkamp-ék szemét, pedig a 35. perctől emberelőnyben voltak a hollandok, két tizenegyest rúgtak, de Toldo, az Toldo, míg Abel Xavier keze pedig az új évezred első szakrális tárgya lett. Mindenki emlékszik, aki nem, az vagy nem élt még, vagy egyszerűen hülye. Jobb oldali beadás, Abel, a futball Rodmanje pedig szedi a lepattanót, Benkö játékvezető semmit nem lát, csakhogy a taccs vonalon zászlóval a kezében hevesen gesztikulál a portugál nemzet általi leggyűlöltebb élőlény, Igor Sranka. Ez a 117.percben történt, hát persze, hogy büntető, mivel kéz volt, erről kár lenne vitát nyitni. Döntőben a mi szeretett galljaink!

2000. július 2. Rotterdam Franciaország – Olaszország Európa-bajnoki döntő. Tipikus meccs volt. Mi támadtunk, az olaszok védekeztek, mindenki azt játszotta, amit tud. Az első félidő nulla itt is, ott is. Aztán a második félidő ott folytatódott, ahol az első abbamaradt, csakhogy egy kósza olasz kontra, jön a beadás és hát a csatárok csatára (cinikus), Delvecchio Blanc, Desailly és Thuram gyűrűjében egy laza belsővel megszerzi a vezetést. Undorító volt, igazán undorító, mint a 2002-es világbajnokság. Mi tovább támadtunk, az olaszok tovább védekeztek, lehet így döntőt nyerni, van egy pár példánk. Csak ez nem az! Sylvian Wiltord, ha már az első meccsen is, hát az utolsón is betalált a hosszabításban, ballal, balról. Szegény Toldo, ha akkor lábbal próbál meg védeni, nem kézzel, az olaszoknak egyel több európa-bajnoki címük van. Nem akarom én Toldo nyakába varrni, hisz egy igen szimpatikus figura, de azzal a mozdulattal elintézte a pályafutását.

Sok igazságtalanság történt ezen az EB-n, többek között az, hogy még létezett az aranygól. Azóta tudjuk, hogy ez milyen rossz dolog. Állítom ezt a szabályt csak az élvezheti, aki lövi, senki más a Földön, jelen esetben Bierhoff és mi szeretett Trezeguet-nk! Akkorát ragasztott a bal ficakba, hogy abból él egész Rotterdam azóta, kulturális mibenléte a városnak Dávid gólja, meg a kikötő. Hogy megérdemelték-e? Hát persze!

Mert mindig szép dolog az, hogy egy végtelenül deffenzív csapat kikap, a nála sokkal szebb támadófocit játszó csapattól.

Mert világbajnoki cím után európa-bajnokit nyerni még soha senki nem tudott, jelzem idén sem fog tudni az aktuális…

Az a francia válogatott ott ért össze egy igazi klasszikus csapattá, akire sok év múlva is emlékezni fogunk. Nem kezdem el hasonlítgatni egy válogatotthoz sem, mindenki kezelje a maga helyén ezt a csapatot. A legjobbak között. És ha már objektíven szemlélem a 2000-es EB tükrében az ideit, hát aki nem a franciák győzelmét sejti, az vagy hülye vagy elfogult.

Legyen az utóbbi!

Allez les Bleus!!!