Hát, hozva lett a kötelező. Luxemburg ellen 2:0-ra nyerni nem nagy dicsőség, úgy játszani, ahogy a francia válogatott ezen a meccsen játszott, szintén nem az, de ezzel együtt mégiscsak be lett húzva, és viszonylag simán, a strigula. Ami azt jelenti, hogy hatodik meccs óta száz százalékos a csapat.

Most ezt a Luxemburg-verést nem akarnánk mélyelemezni, mert annyira nem volt érdekes. Viszont elmerenghetünk a tanulságokon. Igaz, az se érdekes, de legalább okosaknak érezzük magunk tőle.

Mindenekelőtt kezd kijelenthetővé válni, hogy Blanc jól teszi a dolgát. Nekünk ugyan továbbra is úgy tűnik, hogy – Anglia és Brazília ide vagy oda – ez a csapat messze van a világklasszisoktól, de egyfelől világklasszisokból sincs olyan sok, másfelől az viszont egyre egyértelműbbé válik, hogy ez a francia válogatott pont azt tudja, amit a Domenech-féle nem tudott: hozni a kötelezőt.

Persze – leszámítva a fehérorosz fiaskót – a selejtezők egyikén sem csúszott be komoly, pláne végzetes baki, azazhogy még gólt sem kaptak a franciák. Mit jelent ez? Aligha azt, hogy vasbetonból van a védelem. Mexès néha olyan hülyeségekre képes, amiből egy Messi kaliberű csatár 70 %-os eséllyel csinál azonnal gólhelyzetet, Lloris néha teljesen értelmetlenül szaladgál ki a kapuból, és most, a nem épp szorongató Luxemburg ellen is lehetett látni olyat, hogy egyik védő passza után a másiknak métereket kellett feleslegesen loholni a labdáért. A brazil dejongizmus és az angol alkoholizmus következtében még mindig nem láthattuk a francia válogatottat valóban kemény támadósor ellen hadakozni, és egyelőre azért elég kérdéses, hogy mennyire lenne kihívás mondjuk egy jobbforma Robbennek áttrappolni ezen a védősoron. Vagyis a hat meccs mindegyike túl sima volt, minket pedig az érdekelne leginkább, hogy vészhelyzetben mire megy a csapat. De akárhogy is, Blanc válogatottja eddig viszonylag simán végezte el a házifeladatokat, és ez mindenképp felüdülés a domenechi bénázás után.

Főleg ha hosszútávon gondolkodunk. Mert ugyan jogos a sajnálkozás, hogy nincs igazi vezéregyéniség és világklasszis a francia válogatottban, de hát van ilyen, néha a semmiből kell elkezdeni építkezni, és a kérdés valószínűleg nem az, hogy most mire elég az újdonsült csapatkapitány Nasri, hanem hogy két-három év múlva mi lesz belőle. Az építkezés ugyanis úgy történik, hogy az ember reszel, kalapál, vályogot vet, ás, és mikor a kulimunkával elkészült, akkor lehet a falak színén agyalni. Nem előbb. A focicsapat alapozása pedig pontosan az, ami ma történik Blanc-nál: a kötelező házifeladatok elvégzése. Ettől ugyan még nem biztos, hogy a francia válogatott tényleg és valóban jó lesz egyszer, lehet, hogy Blanc később már kevésnek bizonyul, de egyelőre beválni látszik. A luxemburgi meccsen pl. mind a két gólt az ő számlájára írjuk. Az első pontrúgásból született, vagyis begyakorolt figura eredménye. A Csodálatos Raynél éppenpont a pontrúgásokból látszott, hogy nincs kész a házi, évekig nem láttunk a franciáktól egyetlen tisztességes figurát sem. Most igen. A második gólt pedig Blanc egyetlen cseréje előzte meg. Blanc ugyanis egyet cserélt a meccsen: Ribéry helyére behozta Maloudát, Maloudáéra pedig Ribéryt. Szóval az utolsó húsz percre helyet cseréltek, Blanc megengedte Ribérynek, hogy kedvenc posztján játsszon, bal szélen. Onnantól kezdve Ribéry el is kezdett focizni, adott két gólpasszt, nem az ő hibája, hogy a másodikból végül nem lett gól, csak passz.

És akkor beszéljünk a szélekről, ha már. Egyre erősebb meggyőződésünk, hogy a jelenlegi francia válogatottat mindenekelőtt a széleken kell és lehet ütősre vértezni. Nincs irányítója ennek a társulatnak, Gourcuff nem elég jó, Malouda sincs formában, M’Vila egyelőre kevés, Nasri meg maga szereti elvégezni a munkát ahelyett, hogy a többieknek osztaná a lapot. Sokkal könnyebben lehet a széleken eredményes és/vagy remményekre feljogosító játékosokat találni, vesszőparipánktól, Valbuenától kezdve Loïc Rémyn keresztül az igenpersze Ribéryig. Ehhez jön még, hogy Evra, Rami és Réveillère is képes lizarazus előrenyomulásokra. Ezekből a játékosokból valószínűleg hamarabb lehet ütőképes széleket csinálni, mint a fent említettekből igazi irányító közepet. Jó, nem nagy büszkeség franciaként angolosan játszani, de a tényeket nézve azt kell mondjuk, amíg a középpálya csírázik, sajnos ez kell.

Összességében mit lehet kijelenteni ma? Benzema jóvoltából van egy darab veszélyes éke a franciáknak. Ez több mint a semmi, de nem életbiztosítás. Nem tudjuk, Ben Arfa mikorra akar összeforrni, de ha szívén viseli a francia válogatott sorsát, jól teszi, ha siet. A támadó és védekező középpálya tudja tenni a dolgát, de egyelőre csodákra nem képes. A védelem se épp huszonegyedik századi értelemben vett acélosságáról híres, de az utolsó hat meccsen összesen egy gólt kapott. Vagyis így összeszedve nem rossz a helyzet, ugyanakkor nem lehet elmenni a tény mellett, hogy a franciáktól Luxemburg ellen látott játék meglehetős harmatos volt. Tanulság? Alázat és türelem. Még mindig.