Rendkívül érdekes interjút olvashattunk a héten a L'Equipe-ben a francia futball vásott kölykével, az évekig egyaránt összeférhetetlen, elkényeztetett kis pöcsnek és az új generáció egyik legnagyobb felfedezésének tartott Hatem Ben Arfával. Ben Arfa, ha emlékszünk még, 2010 októberében dőlt ki, mikor Nigel De Jong hirtelen jött nagylelkűségi rohamában nem csak egy, hanem mindjárt két lábtörést is adományozott a franciának.

A visszatérés apropóján kapta el a L'Equipe egy beszélgetésre a hamarosan 25 éves Ben Arfát, aki meglepő őszinteséggel mesélt korábbi önmagáról. Története rettentő tanulságos, kiváló tanmese, melyből megtudhatjuk, milyen kihívásokkal kell szembenéznie a francia futballnak (és persze, kijjebb csavarva a zoomot, a francia társadalomnak), mikor a gettóból származó szertelen fiatalokat próbálja integrálni. A jó hír, hogy a dolog megoldható. A rossz, hogy semmivel sem könnyebb, mint eddig gondoltuk.

Ahogy Hatem Ben Arfa mesél magáról, egyértelmű kép bontakozik ki: a külvárosok arrogáns, kötekedő, bajkeverő, izgága, hangoskodó arab kölkét látjuk, az iskolák rosszfiújának archetípusát. "Mikor az OL futballakadémiáján voltam, kirúgattam magam az iskolából, az összes oktatóval összevesztem, a központ igazgatójával, a srácokkal a menzán. Balhéztam. Egészen kicsi korom óta nagyon indulatos voltam. Folyton verekedtem. [...] Később, mikor profi lettem, a többieknek, főleg az öregeknek nem tetszett a hozzáállásom. Nem nagyon szerettek." Ez így a mindenki által ismert iskola réme, arról azonban ritkábban esik szó, hogy a rosszfiúban mi munkál. Ben Arfa erre így emlékszik: "[Nem szerették] az arroganciámat, hogy dölyfös voltam. Biztosan igazuk volt, de akkor én az egészből semmit sem láttam. Így utólag már értem, hogy úgy tűnhetett, teli vagyok önbizalommal. Negatív kisugárzásom, rossz energiáim voltak. [...] Hangosan beszéltem, mindig mindenbe bele akartam szólni. Biztosan halálra fárasztottam őket, de ezt akkor nem vettem észre. [...] Akkoriban könnyen dühbe gurultam, nem tudtam uralkodni magamon. A saját indulatosságom áldozata lettem."

Ben Arfa egy teljesen hétköznapi családból származik, a társadalom egy alsóbb rétegéből. Aki élt, járt ilyesfajta közegben, az tudja, hogy errefelé sokkal tekintélyelvűbb a berendezkedés, mint mondjuk egy tisztes polgári családban. Errefelé az apa sokkal autentikusabban tölti be a falkavezér szerepét, aki a konfliktusokat egyszerűen tekintéllyel, ha esetleg az elfogy, akkor pedig erővel kezeli. Ben Arfa édesapja pont ilyen volt, rengeteget tett a fiáért, naponta hordta edzésre, segítette, ahol tudta, egy dolgot viszont nem mutatott soha: érzelmet. "Bizony, az apám soha nem mondta ki azt a szót, hogy szeretlek" - emlékszik Ben Arfa. Túl azon, hogy ez frusztrálta a szeretethiányos fiút, olyan viselkedésmintát mutatott neki, mely a tekintélyt és az erőt keresi mindenütt. Általános, bár talán nem eléggé közismert modell ez: a gyerek tiszteli, sőt bálványozza autoriter apját, és mindent megtesz azért, hogy emez büszke legyen rá. Ezért ösztönösen ugyanúgy, ugyanolyan autoriter módon viselkedik, mint az apja, és egyre türelmetlenebbül lesi, hogy mikor kapja meg a hőn áhított szeretetet és elismerést. Csakhogy az apa tekintélye pont ezt, az érzelmek kimutatását nem engedi meg, így a folyamat öngerjesztővé válik: a gyerek egyre messzebb megy, egyre keményebben és indulatosabban lép fel szinte minden helyzetben, és egyre jobban frusztrálja, hogy mindennek ellenére csak nem jön a dícséret. Ráadásul közben meg van győződve arról, hogy a külvilág őt ugyanolyan hatalmas, erős, tekintélyes embernek kezdi látni, mint ő az apját, és fel sem merül benne, hogy egyszerűen utálják. Ha mégis, azt támadásnak (sőt: az apja elleni támadásnak) veszi, és azonnal visszatámad. Amitől a többiek még inkább utálják. Ebbe az ördögi körbe került bele a kis Hatem, aki számára egy tekintély létezett, minden mást visszautasított. "Ha az iskolában a tanárok azt mondtak, hallgass, vagy ilyesmi, én azt válaszoltam, nem vagy az apám." Ez folytatódott a futballakadémiákon és a kluboknál is. A Marseille-ben pl., mikor megsértődött Eric Gerets-re, amiért nem lehetett kezdő a PSG ellen, visszautasította a szokásos meccs előtti kézfogást, és mikor Gerets be akarta cserélni, játszani sem volt hajlandó. Indulatossága miatt elterjedt róla, hogy összeférhetetlen, egyetlen edzővel jött ki egész életében: Raymond Domenech-kel. Ő volt az egyetlen, aki megértette és elfogadta Ben Arfát, senki más.

Rosszul állt Ben Arfa szénája, de most fordulhat a kocka. A vásott kölyök megjavult. És itt derül ki, hogy nincs tündérmese: mert nem a toleráns francia társadalom, nem a csapattársak, nem a francia vagy angol klubfoci javította meg Ben Arfát, de még csak nem is egy karizmatikus edző, vagy egy jól fizetett, vérprofi sportpszichológus. Hanem a muzulmán vallás. Ben Arfa mindig is vallásos volt, korábban kis híján szektatag is lett belőle, az énekes Abd-al Malik és menedzsere, Fabien Coste majdnem megszerezte egy marokkói fanatikus vallásos csoportnak. Ben Arfa naívan követte őket; "azt hittem, a vallással nem lehet csalni". Végül azonban az a rátartiság, amitől annyit szenvedett korábban, most megmentette: a szektában az volt a szertartás, hogy mikor a szentélybe beléptek, le kellett borulni a spirituális vezető elé, és megcsókolni a lábát. Ben Arfa ezt nem tudta elviselni, és ott hagyta őket. Mégis, a spiritualizmus segítette hozzá ahhoz az adag alázathoz, ami hiányzott neki, és esküszik, ugyan mind a mai napig előfordul, hogy forr benne az indulat, megtanult uralkodni magán, és elfogadta, hogy az eredményhez nemcsak erő és tehetség kell, hanem alázat, türelem és kitartás is.

Türelemre bizony szüksége is volt mostanság. Noha tavaly tavaszra gyakorlatilag felépült, alig játszott a Newcastle-ben, mert az egyetlen dolog, amiben továbbra sem hajlandó alávetni magát az edző akaratának, az a futball értelmezése. Ben Arfa szerint a játék "mozgás és passz", nem a Pardew által preferált előreívelgetős játék. Valószínűleg épp emiatt nem játszhatott sokat, a Magpies erőfutballja jobban feküdt a szenegáli Demba Bának, és valószínű, hogy Ben Arfa Blanc-nál is azért nem jött számításba, mert a klubcsapatban epizódszerepre volt kárhoztatva. De most... a Newcastle-ből eligazoltak Ben Arfa legnagyobb riválisai, és az egyébként nagy franciabarát hírében álló Alan Pardew azt mondja, hetek óta rendszeresen "jelent" Laurent Blanc-nak Ben Arfáról. Pardew szerint kétség sem férhet hozzá, hogy Blanc behívja Ben Arfát a februári, németek elleni meccsre. Akkor, és csak akkor bizonyíthat, és az utolsó pillanatban becsúszhat a keretbe. Nem mondhatni, hogy irigylésre méltó helyzetben van: míg az összes többi játékos több, lazább mecsen bizonyíthatott, Ben Arfának ez az egy esélye lesz (ha lesz) - fontos mérkőzésen, a világ egyik legerősebb csapata ellen.

Másfelől ha valóban annyira formában van, ha valóban annyira motivált, mint ahogy mondja, Ben Arfa most mindent egy lapra fog feltenni. Hosszú sérülése, majd a Newcastle-ben való nélkülözés miatt rengeteg időt elvesztegetett, ráadásul egy focista karrierjében talán a legfontosabb, 22-25 közöttiekből. Ha Ben Arfa igazi klasszis akar lenni, ki kell törnie a Newcastle-ból, és erre az EB-nél keresve sem találna jobb alkalmat. Ha most úgy robbanna be a köztudatba, mint mondjuk Özil a VB-n, egy csapásra sztárcsapatban találhatná magát.

Szép volna, nem? Egy magabiztos Benzema, egy alázatos Nasri, és egy semmiből jött, bombaformában játszó Ben Arfa. És mondjuk egy, az ő segítségükkel magára találó Ribéry. Túl szép is, ahhoz, hogy igaz legyen, persze. Mindazonáltal éppen valami ilyesmire van szüksége a francia válogatottnak, egy megszelidült vásott kölyökre, aki megmutatja, hogy van út errefelé is. És milyen szép fricska volna a franciáknak, hogy mindez nem jöhetett volna létre Mohamed nagylelkű támogatása nélkül.