Azon gondolkozom, hol kezdjem. Nálunk a családban tabu volt a foci. Apám első osztályú kézilabda játékos volt, később pedig – komolyabb térd- és bokasérüléseit követően – edző lett. Pihenésképpen pedig teniszt nézett és játszott. Egyszóval, én sosem fociztam. Be sem vettek az általános iskolai csapatba. A gimnáziumban mindenki kosárlabdázott. Akkor éppen az volt a menő a csajoknál. Emlékszem az első „külön-nyaralásra”: 17 évesen (1998-ban) barátaimmal végigjártuk az olaszországi vulkánokat. Éppen egy szirakuzai kempingben időztünk, amikor az olasz-francia meccs volt. Fügeborok hűltek a szökőkútban. Akkor és ott láttam életemben először az elejétől a végéig egy focimeccset. Hatalmas kivetítő, rengeteg ember. Problémás kamasz voltam, hajlamos az ellenkezésre, így aztán úgy döntöttem, hogy a franciáknak fogok drukkolni. Majdnem megvertek, a végén menekülnünk kellett a helyszínről (ez persze nem csoda…). Azt éreztem akkor, hogy lám, a francia is milyen kicsi és elnyomott nép. Viszonyítás kérdése az egész. Lényeg a lényeg: elkezdtem focit nézni. Fontos lett Darvasi fociskönyve, meg Esterházyé is. És azóta is a franciáknak drukkolok (a Magyar Íróválogatott mellett, természetesen). Így megy ez.
Babiczky Tibor