Népművészeti nyelven szólva, a francia válogatott és környzete leginkább egy agyagozó műhelyhez hasonlítható, ahol Blanc a kék kis köténykéjében, egyelőre kevés trutyifolttal körkörös mutatóujjas mozgással alakítgatja az egyelőre durva kupackájából az egyre kecsesebb formákat. Gyurmaválogatott. Ezzel a jelzővel is illethetnénk elnézve az utóbbi két csörtét, ahol sok jót és arányaiban kevesebb rosszat jegyeztünk fel, mégis azt bizseregteti a lourdes-i médiumunk, hogy ez a köcsög váza bármelyik pillanatban képes összecsuklani.

Románia

Ne kerüljük a forró l'ecsót: akármennyire Chivu, meg pusziország, meg Kárpátok Maradonája, a román válogatott játékötleit összegyűjtő füzetének fedőlapjára öles betűkkel rávésték, hogy "zseb-Fehéroroszország", az utolsó pár oldalt pedig kitépték Mutunak, meditáljon rajta az otthoni díványon. A traktor eleganciájú románok persze főztek a maguk hozzávalóiból, elnézve edzőjük albatroszi kartartásait a második félidőben, a banánhéj akkor jött, amikor azt gondolták vakmerőségükkel eljutnak Lloris hálójáig. A betonblokk feljebb tolódott, a mennyezet repedezett, a labda pingpongozott, pirlói indításokkal lehetett mélységi gyorsulási versenyeket rendezni, majd a csodacsere Rémy szinte lépésre pontosan olyan gólt slisszantott, mint Henry a '98-as vébé első meccsén (a gól annyiban hasonlít Cindy Crawford bajuszhelyi anyajegyére, hogy lesről született). Messze ez volt a Blanc-éra legérdekesebb meccse. Felróható ugyan a taktikai éretlenség, a támadások morze-jelekre hajazó szaggatottsága, de margóra mindenképp feljegyzendő a következő tanulság: a meccsekhez 14 játékos kell. Ahogy vánszorogtak a percek, úgy dörömböltek a kispadosok az oldalvonal kapuján, meg is lett az eredménye. Ez a coaching diadala volt. N'est-ce pas, Monsieur Poirot? 

Luxemburg

Az új hullám ötödik meccsén két új fotont nyomtak a részecskegyorsítóba, az egyiket, mert kell neki az energia (Gourcuff), a másikat, mert nehéz elhinni róla, hogy tud fotonként funkcionálni (Hoarau, megérne egy disszertációt), a maradék atomnak pedig egy negyedik típusú kötést hoztak létre, a 4-1-2-1-2-t, szokják egy kicsit a kémiát. Azt kell mondjuk, az irányítóként alkalmazott újdonsült lyon-i teljesen elveszett a nagyhercegségi vákuumban, a játék folytonosságáról nincs mit jelezni, ezen az alapfelálláson csak a magát De Jong-nak képzelt luxemburgi szűrő kiállítása változtatott, de az sem érdemben. A Metz-ben összegyűlt bagázs mandzsettájából hiányzott az aduász, görcsös bokavívásban csak az nyújthat reményt, hogy sikerült megszerezni az első első félideji gólt 5 meccs óta, a védelem három meccse nem kapott gólt, és ha így folytatjuk a trendet, a végtelenben minden meccs 2-0-ás győzelemmel fog végződni. 

Osztály vi-gyázz!

Revolúció helyett evolúció, avagy van miből tanulni, lásd Gourcuff kétséges viszonyok között visszatért és bár Luxemburg ellen a piros lapig partravetett halként ficánkolt, a második gólnál úgy sült el a jobb lába, hogy még az eléugró Rippel-fivérek sem tudtak megálljt parancsolni. Reveillere egy testhosszal vezet Sagna ellen, ami érthetetlen onnan nézve, hogy a bajnokság padlásában várakozik Hengbart, Ebondo, Jallet, Bonnart, Chalmé, Clerc, Danzé... A.Diarra kezd gyökeret verni csapatkapitányként, hűséges pajzshordozója M'Vila továbbra is megbízható pont a középpályán. Rémy esetében most egy jó darabig a henry-i párhuzamokon fogunk fintorogni, Payet pedig reméljük nem fog üstökös karriert befutni a kakasos mezben. A Gourcuff-Nasri duó egyelőre annyi százalék eséllyel lesz az új Zidane-Djorkaeff, mint ahány bérletes szurkoló van Monacóban, Clichy döbbenetes hibáit látva fogak között macsétával érkezik Cissokho és a bársonytalpakon visszaosonó Abidal, Malouda pedig londoni énjéhez képest jobban hasonlít egy elhízott küklopszra: perifériás látás nulla, lendület nulla, egyedül a tapasztalata javít a helyzeten. (Bár a tegnap  beadásnak szánt, Gourcuff tarkóján mandinerezett, így Clichyhez juttatott passzán azért egy jó percig röhögtünk). Hoarau élvezi a rendíthetetlen bizalmat, de a tegnapi meccs alapján jobban emlékeztetett a Black Eyed Peas indián tagjára: van, de senki nem tudja minek.

Egy bokréta tanulság

Ez a gyurmaválogatott szerethető. Bármennyire is erőlteti Blanc jó ortopédsebészként a gerincépítési szemléletet egyelőre nincs elvitathatatlan tagja ennek a válogatottnak. Türelmet igényel, hogy a képernyőkről kipattanjanak a jövő igazán kiemelkedő szellemi, technikai egyéniségei, de az a csapatszellem, amely leesett a platóról a 2006-2010-es úton visszatérőben van, aminek kizárólag ujjongani lehet. Lehet nincsenek kés a vajon helyzetek, látványos sarkazások, elrobogott támadások, de ezt a csoportot tetőtől stoplivégig áthatja az egymás iránti nagylelkűség, bizalom és közös akarat, hogy valami jót tegyenek le a gyepre. Könnycseppet nem morzsolunk el, pezsgőspohárral sem koccintunk, csak bízunk és reménykedünk, mert van miért.

Blanc post-mérkőzés gondolatai, benne egy fergeteges hímsoviniszta poénnal:

Tanulságos 10 napon vagyunk túl, feltérképeztük milyen ambícióval rendelkeznek a játékosok, egyre jobban élünk együtt, ehhez járult hozzá, hogy kimozdultunk az edzőközpontból - itt egy Bercy-ben rendezett kosárgálára, vagy a Stade de France-ban lebonyolított edzésre gondolok. A csapat keménymagja, a "dinnyemagom" egyre nagyobb, öntözzük szépen (nevet). A baj, hogy márciusig nem lesznek tartalmasabb összejöveteleink, de biztos vagyok benne, hogy addigra okosabbak leszünk. Rosszul összeállított naptárunk van, nonszensz, hogy a tegnapi meccs után márciusban játsszuk következő tétmeccsünket, miközben júniusban és augusztusban is mérkőzünk, amikor vagy vége a bajnokságoknak, vagy még nem vettük fel a ritmust. Jól haladunk, nem emelnék ki negatívumot, de az utunk hosszú és kemény lesz. De a hosszú és kemény, az tökéletes. Elnézést a hölgyektől.

Véget ért a mese mára, márciusban folytatás a Benelux utolsó szótagjánál. Addig pedig két dátumot tessék felírni a naptárba:

1. november 17., Wembley, Anglia
2. február 9., Stade de France, Brazília