Anyaföldön kívül született franciákat összesíteni kemény dió, elvégre kettős állampolgárok és dom-tom (tengerentúli megyék) sarjak egyszerre számítanak ebbe a kategóriába, de mi azért kísérletet teszünk és a teljesség igénye nélkül felvonultatjuk ezt a szemkápráztató színkavalkádot, ami kéthavonta kékben töri meg a prizmákat. Magyar vonatkozás is lesz.

Miért is nehéz összesíteni? Itt van egyből ez a furcsa jómadár, 2000 egyéjszakás hőse, David Trezeguet, aki 1977 októberében Rouen-ben látta meg a napvilágot, majd a szülei a hónuk alá csapva visszavándoroltak Argentínába 1979-ben, hogy aztán csak 1995 júliusában engedjék vissza a kis Dávidot szülőföldjére, ahol szinte azonnal beválogatják az U18, majd U20-as válogatottba. 1998 januárjában bemutatkozik az A-csapatban, fél év múlva világbajnok 20 év 9 hónaposan. Rekord. De most rendszerezzünk.

Trezeguet-nek nem áll jól a világoskék.

Kettős állampolgár tekintetében 852-ről tudunk 1904 óta. Ebből a francia határokon kívül születettekből nagyjából 100-at számlálunk. Ebből 36-an még a gyarmatok függetlenedése előtti időkben születtek, huszonvalahányan pedig az említett dom-tomok (Antillák, Guyana, Francia Polinézia, Réunion, Új-Kaledónia, Martinique, vagy friss ropogós Mayotte) területéről. Kik is származnak onnan? Hosszú lista következik: Lilian Thuram, Christian Karembeu, Florent Malouda, Bernard Lama, Jocelyn Angloma, Jacques Zimako, Marius Trésor, Xercès Louis, Daniel Charles-Alfred, Gérard Janvion, Laurent Robert, Pascal Vahirua, Jean-Pierre Cyprien, Frédéric Piquionne, Pascal Chimbonda, Luc Sonor, vagy a jelenkorból talán ismerősen hangozhat Florent Sinama-Pongolle, Guillaume Hoarau vagy Dimitri Payet neve. Bőrszíne ellenére Thierry Henry Les Ulisben, Párizs Törökbálintjában született.

Beszéltünk már korábban a három korszakos játékmesterről, de nézzük meg  személyi igazolványuk hátoldalát: Zinedine Zidane (születési hely: Marseille), Michel Platini (Joeuf, valahol Lotaringiában) és Raymond Kopa (Noeux-les-mines, Franciaország fejbúbjánál).  

Visszatérve a külföldön születettekre, van itt valami, ami pont olyan érzés kelt, mint amikor megtudta a világ, hogy a francia elnök valódi teljes neve Nicolas Paul Stéphane Sarkozy de Nagy-Bocsa: Magyarország és Lengyelország összesen 12 válogatott játékost adott a francia válogatottnak: Kaucsár József (1904-ben született), Weiskopf Edmond (1911), Korányi Desiré és Simonyi André (1914), Smid Ladislas (1915) és Újlaki József (1929). (A lengyelek: Kowalczyk, Tempowsk, Swiatek, Jacowski, Kargu, Cisowski). Hozzácsapni érdemes: a háború előtti időkben a „honosítások” kötelezővé tették a keresztenevek franciásítását, így lett Cisowsky-ból Tadeusz, Dezsőből Desiré, Kargu pedig még Kargulewicz-ként volt ismert szülőotthona melletti játszótéren.

A második világégést követő időkből kiemelhető az 1959-ben született spanyol származású Luis Fernandez, aki nem mellesleg 1982-ben kezdett a válogatottban, a spanyol világbajnokság évében. Dario Grava (1948) az egyetlen olasz születésű,  aki hasonló cipőben jár, mint Carlos Curbelo (1954), az uruguay-i egyke.

Európa és Dél-Amerika után jöjjön a harmadik hullám a Fekete kontinensről, ahol a legtöbbet adakozó országok dobogóján szerepel Szenegál (Amara Simba, Ibrahim Ba és Patrick Vieira), Elefántcsontpart (Basile Boli, Martin Dejtou és Olivier Kapo) és végül a Kongói Demokratikus Köztársaság, öregebbeknek ex-Zaire (Claude Makélélé, Peguy Luyindula és Steve Mandanda).

Vieirának nem áll jól sötétzöld.

Marcel Desailly azon kívül, hogy a Nagykövet becenévre is hallgat, nyugodtan szőhette volna diplomáciai kapcsolatait ghánai útlevele révén (második legtöbb válogatottsági rekorder), kameruni a szebb napokat megélt Jean-Alain Boumsong és az angolai válogatottal kacérkodhatna az egyre klasszisabb formában focizó Rio Mavuba, igaz, ő már nemzetközi vizeken látta meg a napvilágot.

Desailly-nak nem áll jól a ghánai karszalag

Íme tehát a felhozatal, ami nemhogy elégedetlenséget nem szült, de egy komplett nemzet büszkeségeit jelentették hajdanán és manapság.