Köztudott, hogy Raymond Domenech-kel  annyi  a bajunk, mint községi plázacicának a letörött műkörömmel, most viszont olyan cikkel rukkolt elő az egykoron szebb napokat látott bajuszhuszár, hogy úgy gondoltuk megéri egy gondolat erejéig ideszúrni a Huffington Postban megjelent cikkét. A következő, fiatal labdarúgókról szóló írás ennek nyersfordítása.

A mai fiatalok, köztük a focisták tiszteletlenek, fegyelmezetlenek, irányíthatatlanok és kulturálatlanok. Ki ne hallotta vagy mondta volna már ezt a tételmondatot az indulat hevében?

De mi ebben a megállapításban a valódi és mi képezi csak a képzelet tágyát? Jómagam tanúja voltam a fiatal labdarúgó-generációk fejlődésének és azt kell mondjam, olykor én is szívesen üvöltöttem volna bele ezt a mondatot a nagyvilágba.

De a korom segít abban, hogy relativizáljak és ne általánosítsak.

Mi változott valójában az elmúlt 10 évben? Szakmai szárnypróbálgatásaim idején az akkori játékosok sem voltak áldott jólelkek, megvolt a maguk szava és néha őket sem volt könnyű terelgetni. Csakhogy ők annak idején egy olyan szintre jutottak, ahol már nem fogadta az a pénzeső, amely a maiakat várja. Első profi meccsük után a média nem kapta fel őket és eszkábált belőlük világmegváltó hőst. Akkoriban, távol minden médiától, ügynöktől, Ferráriktól és Aston Martinoktól, még nem váltak azokká a celebekké, mint azok a bizonyos sóbiznisz sztárok. Linkeskedtek, de nem voltak elszállva, már-már rendesnek nevezhettük őket.

A céljuk egyszerű volt: a szenvedélyüknek, hivatásuknak élni, azért játszani, hogy nyerjenek a meccseken. Aztán, ha minden jól megy, lehet fürödni a napfényben. Manapság megesik, hogy a napfény előbb süt ki, mint kellene. Nyoma sem volt azoknak a kiegészítő fizetéseknek, mellyel az átigazolásból eredő pénzügyi egyensúlyt megteremthették a klubok, hogy számviteli oldalról is megfogjam a dolgot.

Igen, a maiak hamar csillagokká válnak, olykor hulló csillagokká, minden olyan buktatóval körülvéve, mint a pénz és a média, mely eltéríti azokat, akik nem elég erősek.

Egy olyan világban élnek, ahol a hatalom térfelet váltott. Mint az iskolásban, megfeledkezünk azon felelősségünkről, miszerint oktatni is kell őket.

Két egyszerű példával illusztrálnám megállapításomat. Az elsőt egy edző/oktató mesélte egy profi klub ificsapatából. A másik egy fiatalokat nevelő edzőtől jön, aki egy nagy külföldi klub alkalmazottja.

Az első esetben egy drágán beszerzett és rendkívül fiatal játékosokról szól, akinek olyan elviselhetetlen volt a viselkedése, hogy az edző kirúgta a csapatból, ami persze kiváltotta a srác haragját és azzal fenyegetőzött, hogy: "Ki foglak rúgatni, te csak egy ... vagy". Folyomány: az edzőt behivatta, aki türelmesen elmagyarázta, hogy az ő dolga alkalmazkodni és meg kell értenie, hogy ez a fiú sok pénzbe került és ahhoz, hogy felértékelődhessen és egy nap túl lehessen adni rajta többszörös pénzen, elengedhetetlen volt, hogy játsszon, kerül, amibe kerül.

A második példa a Barcelona oktatójától jön, aki arra a kérdésre, hogy "Mi az ön filozófiája a fiatal játékosokkal kapcsolatban?" a válasza röviden, tömören, egyszerűen a következő volt: "Az, aki megszegi a szabályt, visszafordíthatatlanul kizárásra kerül". Elég ránézni a klub eredményeire, hogy megállapítsuk, nincsenek tévedésben.

Hogy tudjuk megvédeni saját magától azt a srácot, aki az azonnali siker és az anyagi "túljólét" következtében a teljes korlátlanság állapotába kerül?

Mivel lélekben oktatónak érzem magam (és ez a mondat sosem volt vád felém), annak idején az utánpótlás válogatottal igyekeztem serkenteni a "más, mint a foci, pinák és verdák"- látásmódot. Utópisztikus ugyan, de nem én vagyok az egyetlen, aki azt gondolja, hogy a kultúra segít az egyén fejlődéséhez.

Így annak idején meglátogattuk a Picasso múzeumot Barcelonában. Páran ugyan hamar kikászálódtak, hogy inkább a tengerpartra menjenek csajozni, de 20 évesen ez benne van a pakliban.

Érzelmileg nagy pillanatot éltünk át, amikor Lengyelországban keresztülsétáltunk Terblinka város koncentrációs táborán. Láttam a keserűség és a düh könnyeit egyesek szemében.

Visszarepültünk az időben, amikor Jeruzsálem utcáit róttuk és mindannyian csúsztattunk egy papírcetlit a Siralomfal téglái közé (ki tudja, hátha...). Elbűvölve álltunk a piramisok tövében és felkutattuk Románia félelmetes zugait, ahol Drakula egykoron élhetett. Moszkvában próbára tettem a Vörös tér oroszainak tárgyalókészségét, olyannyira, hogy máig őrzöm a nagy csatában kivívott "Chapkát".

Nagyszerűen tudtuk stimulálni a fiatalok érdeklődését egy rendező-író-kameravilágban és színházban jártas kolléga segítségével, akik így remekül töltötték be a felkészülések holtidejeit. Egyszer sikerült elvinnem őket színházba egy Beckett-darabra, A játszma végére. Elismerem, nem ez a legjobb módja a drámák megszerettetésének. Azon az estén nagyot mosolyogtam, amikor az egyikük odajött megkérdezni: "Coach, a félidőben kell tapsolni?". Megérintett ez a fajta naivitás. Az a lurkó csak akkor ismerkedett meg azzal a világgal, amelyhez korábban semmi köze nem volt. Rendeztem akkor egy rövid felmérést, hogy hányan tekintettek korábban színházi darabot? Mindössze ketten voltak. Ha belegondolok, hogy az iskolapadokat minimum 16 éves korukig koptatták, sok kérdés merül fel az oktatási rendszerünket illetően.

Felajánlottam nekik akkoriban egy konferenciát a rasszizmusról, amely osztatlan sikert aratott.

Az akadémiáink, bármennyire is világszínvonalúak a technikai és fizikai képességek fejlesztésében, nagy hiányosságokat mutat fel intellektuális és kulturális téren. Igény pedig lenne rá a felkészítő oktatók részéről, de az eredmények diktálta világ így is bedarálja őket.

Tudunk-e még tenni az oktatás és intellektus oldaláról a fiataljaink érdekében, hogy felkészültebben szembesüljenek a pénz és a dicsőség hatásaival? Azt gondolom, erre érdemes időt és pénzt áldoznunk.

És ki tudja, ez a szerény írás talán segít a politikában mozgó barátainknak jobban megérteni a labdarúgást és fiatal játékosaink világát.