Franciaország ezen a hétvégén elnököt választ. Napra pontosan 10 évvel a 2002-es földrengés után*, a jelenlegi állapotok szerint Francois Hollande és Nicolas Sarkozy fog megmérkőzni az Élysées bársonyszékéért és minden jel arra mutat, a jelenlegi elnök új állás után nézhet. Ugyanakkor elnöknek lenni egyet jelent a sport kirakatába helyezni önnön személyiségét, ezért összeszedtük az utóbbi 31 év elnökeit és megnéztük milyen viszont ápoltak a mindenkori kulturális, köztük a sportvilági eszmékkel.

Először is röviden a politikai sajátosságokról: Francois Mitterand, a 80-as évek szocialistáinak ikonja óta mindösszesen 2, azaz kettő elnöke volt Franciaországnak. Minek köszönhető ez? Egyrészt annak, hogy 2002-ig egy elnöki ciklus 7 évig tartott, melyet ezt követően váltott fel az 5 évig tartó sorozat. Jacques Chirac tehát a 14 évig tartó Mitterand ciklust követően (1981-1995) 12 évig volt hatalmon (1995-2007), eztán jött a valószínűleg csak 5 éves sprintet futó Nicolas Sarkozy.

Ami a felsorolt 3 elnök viszonyát illeti a sporthoz, elég vegyes felvágottal nézünk szembe. Rögtön itt van Mitterand, aki egy igazi entellektüel hírében áll, ha megnézünk pár Záróra-jellegű archív felvételt, az embernek az az érzése támad, hogy egy kultúrantropológus esztétával beszélget a kérdező, nem pedig egy ellenzéket pocskondiázó közjogi méltósággal. A franciák által csak „Tonton”-ként becézett Francois Mitterand megszállott Egyiptom rajongó volt, bolondult a Nílus deltájáért, olyan szoros barátságot ápolt Mubarakkal, hogy a legtöbb karácsonyt az ő rezidenciáján töltötte és olyan szimbólumok kötődnek a nevéhez, mint egy üvegpiramis felállítása a Louvre elé, vagy a Concorde-téri obeliszk ikrek szétválasztása és visszaajándékozása Luxor városának (a másik a mai napig Párizsban található). Ami a focit illeti, Mitterand úgy tudta bravúrosan elkerülni a balek-besorolást, hogy közben az alkata inkább egy anorexiás sakkozóhoz közelített. Michel Platini is úgy emlékszik vissza a szocialista államfőre, mint egy ember, aki ugyan szerette a sportot, de ennek kevés nyomát mutatta ki. A sportban inkább az oktatási jellegét érezte, mintsem a kenyér és cirkuszi mivoltát. A protokolláris eseményeken rendszerint megjelent, a Francia Kupát kivétel nélkül ő adta át, sőt, a francia labdarúgás első igazán nagy sikere idején, 1984-ben is ő nyújtotta át a hazai rendezésű torna trófeáját...Platininek. Különösen bájos stílusban válaszol, amikor Helmut Kohl társaságában megkérdezik tőle és a képviselőjelöltektől 1986-ban, hogy ki fogja megnyerni a Franciaország-Olaszország VB-nyolcaddöntőt amire azt válaszolja, hogy sorsdöntő nemzetközi eseménynek lesznek tanúi, így csak bizakodni tud a francia győzelemben. Mitterand amúgy olyannyira elültette a kultúra magvait hazájában, hogy fia, Frédéric Mitterand mind a mai napig a francia nemhivatalos „intellektuális nagykövet”, Hankiss Elemér és Kudlik Júlia kopasz szerelemgyereke. Ha bármilyen tudományos-dokumentarista műsor kerül levetítésre az ottani TV-ben, az biztos, hogy az ő narrációjával alatt fog futni.

Jacques Chirac ilyen értelemben szélesebbre tárta a labdarúgás kapuit a nagyközönségnek. Kulturális téren bár széles volt a repertoárja, elköteleződése mégis Afrika helyett Kínára, tágabban az ázsiai civilizációkra esett. Elnöksége előtt, a párizsi polgármesterség idején irodájának kiegészítő kellékei voltak a különböző porcelánok és teáskészletek, sőt, néhány volt asszisztense elmondása alapján megtörtént, hogy tárgyalások idején a másik fél szónoklata közben gondolt egyet és papírra jegyzett egy rövid listát, majd kollégája fülébe súgta, hogy azonnal nézzen utána a lista helyességének. Az iromány a kínai uralkodó dinasztiákat követte le – mint utólag kiderült – hibátlanul. Sport terén bár fogékony volt a sumo-ra, megadatott neki az a piszok mázli, hogy akkor legyen elnök, amikor a francia válogatott világbajnok lett 1998-ban. Popkulturális eseményként tartják számon azt a jelentsort, amikor a döntő előtt a csapattagok nevének skandálásakor csak „bealibizi” a játékosok nevét, szegény pára nem látta, hogy folyamatosan veszi a kamera. Csak a száját tessék figyelni, nem kell hozzá nyelvtudás.

Az viszont nem kis tökösségre vall, amit 2002-ben lépett meg. A Francia Kupa döntőjét ekkor Bastia és Lorient játssza. Stade de France, nemzet találkozása, csapatok haptákban, elindul a Marseillaise, melyet a bastia-i szurkolók fújolva fogadnak, demonstrálva ezzel, hogy Korzika népe nem tűri az anyaország elnyomását. Chirac idegesen konzultál a páholyban és kiadja az ukázt: csá gyíkok, én leléptem. Claude Simonnet, a szövetség elnöke nyilvánosan kér elnézést hangosbemondón a stadion nevében (!), a kezdőrúgást 10 percre elhalasztják, de ekkor sem engedik az öltözőből visszatérő játékosokat játszani: az Elnök úr rögtönzött TV beszédben intéz néhány keresetlen szót a nemzethez és a "felelőtlen vandálokhoz", ahogy az kell. A játékosokhoz nem ment le kezet fogni, de a kupát végül átadja az 1-0-ra nyerő Lorient csapatának. És ha mindez nem tartalmazott volna elég poénkoncentrációt, szólunk, hogy Rémi Gaillard ezen a döntőn tűnt fel először hivatásos troll szerepkörében. (Angol feliratú, a hitetlenségtől fejedet fogó videó).

Ezzel el is érkeztünk a mai napon még hivatalban lévő Nicolas Sarkozy elnökhöz, aki még tovább erősítette a sport (foci) társadalmi gyökereit és szakadt el a kultúra béklyóitól. Ha úgy nézzük, ő amolyan örököse a business foci elterjedésének, hiszen egyrészről szívbéli PSG drukker, (elvégre ki az, aki a fiát elviszi a Parc des Prince-ba és mutatja meg hogy éppen hol fut Paul LeGuen?) másrészt pont ennek a klubnak kellett katari kézre kerülnie és megnyitnia a végtelen pénzforrásokat a végtelen ürességű zsebekbe. A sporthoz fűződő szálakat mi sem növeli jobban, hogy ő már együtt ebédel a nemzeti válogatottal, kvótaügyben felhívja telefonon és biztosítja támogatásáról Laurent Blanc-t, azonnali konzultációt rendel el és privátban értekezik Thierry Henry-val a kudarcos dél-afrikai VB után. Egyszóval a modell énekesnő feleség és a szoláriumozott olajos bőr mellé kevesebb irodalmi, de annál több foci iránti affinitás párosul.

Hogy ez a vonal folytatódik-e? Most (és két hét múlva) szombaton kiderül.

*2002-ben a két legtöbb szavazatot kapó, s ezzel a választások második fordulójába továbbjutó jelölt a jobboldali Jacques Chirac, és a várakozásokkal ellentétben nem a szocialista Lionel Jospin, hanem a szélsőjobbos Jean-Marie Le Pen lett.

** Rémi Gaillard a végső sípszó lefújásakor magára húzott egy - amúgy rossz -  Lorient-mezt, felment az elnöki páholyba, átvette a kupát, kezet fogott az elnökkel, körbefutott a trófeával a stadion gyepén és a hangosbemondón üzent az akkori szövetségi kapitánynak, Roger Lemerre-nek, hogy „helló főnök, szabad vagyok a VB idejére!".