Sajátos hónap ez a június, mert ha épp nem egy kontinens- vagy világtornán gyepálja a francia válogatott a soron lévő ellenfelét, akkor ott vagyunk, hogy a BL döntő másnapja van, avagy a kezdődjék a spanyol uborkaszezon előtti kötelezők letudása. Június azon túl, hogy hosszú hónap, érdekes számokkal szolgál. Mit mond a csalhatatlan statisztika?

• A francia válogatott minden hetedik meccse júniusban került megrendezésre.
• A júniusi meccsek felét az utóbbi 15 évben rendezték.
• Júniusi barátságos meccsek mérlege: 18GY, 10D, 15V
• Júniusi tétmeccsek mérlege: 44GY, 14D, 20V
• 14 év alatt a válogatott 8 nemzetközi tornát játszott, ebből 4 EB-t, 4 VB-t, ehhez még hozzájön 9 júniusi Konföderációs-kupa meccs.
• Rettegjünk a 6. számtól, ugyanis 14 év alatt pont annyi tétmeccset nem nyert meg a válogatott: a gyászos 2008-as 1 döntetlen 1 vereség kombót 2010-ben gyászos történelem-ismétlést hozott...
• A legutóbbi tétmeccses idegenbeli győzelem júniusban 1999-ben keresendő, Andorra ellen. (0-1)
• A legtöbbet viszontlátott júniusi ismerős Dánia, a válogatott lakmuszpapírja (ha nyertünk ellenük, tornagyőzelem, ha kikaptunk, kiesés).
• Barátságos meccsek terén utoljára 1996-ban volt ok az örömre, ekkor Jacquet fiai anschlussolták a leendő európa-bajnok német válogatottat.

Rengeteg "sk" végződésű városban fog fellépni a francia válogatott, melynek rasszista-címszavú paradicsomokkal megdobált szövetségi kapitánya végre a labdarúgásra is fordíthatja értékes idejét. A Nagy Tavaszi Hadjáratra összetrombitált keretből ugyan sérülés miatt, de kikerült (végre) Yohan Gourcuff, Gael Clichy és Laurent Koscielny, viszont teljesen áteshet a tűzkeresztségen a sochaux-i gólpasszkirály Marvin Martin, ill. a kidőlt Mexes helyére hajthat a londoni Younes Kaboul. Jó bő keret lett, 26 fővel.

KAPUSOK: Carrasso, Lloris, Mandanda
VÉDŐK: Evra, Kaboul, Rami, Sagna, Sakho, Abidal, Reveillere
KÖZÉPPÁLYÁSOK: A.Diarra, M'Vila, Malouda, Cabaye, Diaby, Nasri, Matuidi, Martin
TÁMADÓK: Benzema, Gameiro, Hoarau, Rémy, Menez, Ribéry, Valbuena, N'Zogbia

A soron következő meccsek (városnevek francia írásmódban):

Június 3, péntek
EB Selejtező, Minsk (20:45)
Fehéroroszország-Franciaország

Június 6, hétfő
Barátságos, Donetsk (21:00)
Ukrajna-Franciaország

Június 9, csütörtök
Barátságos, Gdansk (21:00)
Lengyelország-Franciaország

Anyaföldön kívül született franciákat összesíteni kemény dió, elvégre kettős állampolgárok és dom-tom (tengerentúli megyék) sarjak egyszerre számítanak ebbe a kategóriába, de mi azért kísérletet teszünk és a teljesség igénye nélkül felvonultatjuk ezt a szemkápráztató színkavalkádot, ami kéthavonta kékben töri meg a prizmákat. Magyar vonatkozás is lesz.

Miért is nehéz összesíteni? Itt van egyből ez a furcsa jómadár, 2000 egyéjszakás hőse, David Trezeguet, aki 1977 októberében Rouen-ben látta meg a napvilágot, majd a szülei a hónuk alá csapva visszavándoroltak Argentínába 1979-ben, hogy aztán csak 1995 júliusában engedjék vissza a kis Dávidot szülőföldjére, ahol szinte azonnal beválogatják az U18, majd U20-as válogatottba. 1998 januárjában bemutatkozik az A-csapatban, fél év múlva világbajnok 20 év 9 hónaposan. Rekord. De most rendszerezzünk.

Trezeguet-nek nem áll jól a világoskék.

Kettős állampolgár tekintetében 852-ről tudunk 1904 óta. Ebből a francia határokon kívül születettekből nagyjából 100-at számlálunk. Ebből 36-an még a gyarmatok függetlenedése előtti időkben születtek, huszonvalahányan pedig az említett dom-tomok (Antillák, Guyana, Francia Polinézia, Réunion, Új-Kaledónia, Martinique, vagy friss ropogós Mayotte) területéről. Kik is származnak onnan? Hosszú lista következik: Lilian Thuram, Christian Karembeu, Florent Malouda, Bernard Lama, Jocelyn Angloma, Jacques Zimako, Marius Trésor, Xercès Louis, Daniel Charles-Alfred, Gérard Janvion, Laurent Robert, Pascal Vahirua, Jean-Pierre Cyprien, Frédéric Piquionne, Pascal Chimbonda, Luc Sonor, vagy a jelenkorból talán ismerősen hangozhat Florent Sinama-Pongolle, Guillaume Hoarau vagy Dimitri Payet neve. Bőrszíne ellenére Thierry Henry Les Ulisben, Párizs Törökbálintjában született.

Beszéltünk már korábban a három korszakos játékmesterről, de nézzük meg  személyi igazolványuk hátoldalát: Zinedine Zidane (születési hely: Marseille), Michel Platini (Joeuf, valahol Lotaringiában) és Raymond Kopa (Noeux-les-mines, Franciaország fejbúbjánál).  

Visszatérve a külföldön születettekre, van itt valami, ami pont olyan érzés kelt, mint amikor megtudta a világ, hogy a francia elnök valódi teljes neve Nicolas Paul Stéphane Sarkozy de Nagy-Bocsa: Magyarország és Lengyelország összesen 12 válogatott játékost adott a francia válogatottnak: Kaucsár József (1904-ben született), Weiskopf Edmond (1911), Korányi Desiré és Simonyi André (1914), Smid Ladislas (1915) és Újlaki József (1929). (A lengyelek: Kowalczyk, Tempowsk, Swiatek, Jacowski, Kargu, Cisowski). Hozzácsapni érdemes: a háború előtti időkben a „honosítások” kötelezővé tették a keresztenevek franciásítását, így lett Cisowsky-ból Tadeusz, Dezsőből Desiré, Kargu pedig még Kargulewicz-ként volt ismert szülőotthona melletti játszótéren.

A második világégést követő időkből kiemelhető az 1959-ben született spanyol származású Luis Fernandez, aki nem mellesleg 1982-ben kezdett a válogatottban, a spanyol világbajnokság évében. Dario Grava (1948) az egyetlen olasz születésű,  aki hasonló cipőben jár, mint Carlos Curbelo (1954), az uruguay-i egyke.

Európa és Dél-Amerika után jöjjön a harmadik hullám a Fekete kontinensről, ahol a legtöbbet adakozó országok dobogóján szerepel Szenegál (Amara Simba, Ibrahim Ba és Patrick Vieira), Elefántcsontpart (Basile Boli, Martin Dejtou és Olivier Kapo) és végül a Kongói Demokratikus Köztársaság, öregebbeknek ex-Zaire (Claude Makélélé, Peguy Luyindula és Steve Mandanda).

Vieirának nem áll jól sötétzöld.

Marcel Desailly azon kívül, hogy a Nagykövet becenévre is hallgat, nyugodtan szőhette volna diplomáciai kapcsolatait ghánai útlevele révén (második legtöbb válogatottsági rekorder), kameruni a szebb napokat megélt Jean-Alain Boumsong és az angolai válogatottal kacérkodhatna az egyre klasszisabb formában focizó Rio Mavuba, igaz, ő már nemzetközi vizeken látta meg a napvilágot.

Desailly-nak nem áll jól a ghánai karszalag

Íme tehát a felhozatal, ami nemhogy elégedetlenséget nem szült, de egy komplett nemzet büszkeségeit jelentették hajdanán és manapság.

Ha még nem lenne elég, hogy 2012 új francia elnöke valami intrikus időmanipuláció folytán egy párhuzamos kontinuumban landolt, még itt van ez a hír is, miszerint a toulouse-i Cheikh M’Bengué és a lyon-i Lamine Gassama, két ifjúsági francia válogatott úgy döntöttek, hogy Szenegálban folytatják nemzetközi pályafutásukat.

„A nemrégiben kirobbant botránynak nem volt hatása a döntésemre, bár elfogadom, hogy a bejelentés elég szerencsétlenül egybeesik  – ismerte be M’Bengué a L’Équipe-nek. De nem hirtelen elhatározásból hoztam meg. Tudom nem fog mindenkinek tetszeni, sőt, csalódást is okozhatok egyeseknek. Elég érett vagyok egy ilyen döntéshez”.

A TFC balhátvédje beismerte, hogy döntése mögött az erős konkurencia is ott lapul. „Részben. Már korábban is elmondtam, hogy nem szeretnék kockázatot vállalni, hogy egyszer beválogatnak, aztán soha többet. Emellett Szenegál válogatottja – még újjáépülőben is – a legerősebb afrikai csapatok közé tartozik, remek játékosokkal."

Bon mot című rovatunkban a szó nem szó szerinti értelmében olyan anekdotákat, aranyköpéseket és bölcs megállapításokat szedünk össze, melyeket frankofón szakvezetők, edzők, politikusok, celebek, repperek vagy egyszeri megmondóemberek találtak mondani a franciákról, lehetőleg kitekintve a bőrgolyón túlra. Eddigi bon mot-k erre.

A francia kézi iskola a "kézzel kötött" stílusba tartozik, mert a játékosok egy bizonyos patchworkjén kell dolgoznunk. Mi, franciák, nélkülözzük a keretek nyújtotta kötöttségeket, a játékunknak nincsenek komoly, bevált <nyelvtani szabályzata>. Ha le akartuk volna másolni az épp csúcsra járatott játékmodelleket, hogy ezzel bepótoljuk a lemaradásunk, csúnyán lemaradtunk volna. Ezért is születhetett meg egy bizonyos zűrzavar a játékunknban. Dolgozni kellett az egyéniségünkön. Ezt is tették a korábbi kollégáim, elérve a nagy kézilabda nemzetek értetlenségét, akik készen lettek volna meghalni azért, hogy a saját fegyvereikkel győzzenek le minket. (...) Ha ugyanazt a dialektust beszélem, mint az orosz, a német vagy az izlandi, csak veszíthetek, mert ezek a nemzetek tökéletesen "beszélik" az adott nyelvet és régebb óta mint mi, franciák. Ennélfogva szükség volt arra, hogy egy új nyelvtant, egy új ábécét találtunk ki. A mi játékunk a kézilabda argója, amit mi alakítottunk ki. A játékunk ezen a nyelven keresztül jut kifejezésre és ezt más nemzeteknek nehezére esik megérteni.

- Claude Onesta

a világ-, európa- és olimpiai bajnok férfi kézilabda válogatott szövetségi kapitánya, 2010

(forrás)

A következő hosszabb írás egyszerre igyekszik reflektálni a jelenleg nagy füstű rasszizmus körüli vitára és választ adni olyan elvi kérdésekre, melyek minden nyilatkozatban ott hevernek szemeink előtt, mégsem keressük mélyebb értelmüket.

Ha a társadalom egy piramis, akkor a tövénél lévők mindig keresik az azonosulást az épp csúcson ülőkkel. Kate Middleton csipkés dekoltázsától kezdve Szíj Melindán keresztül Barack Obamáig, a francia válogatott is átvitt értelemben egy piramiscsúcs, egy közszolgálat, egy vitrin, mely tükröt tart a bámészkodónak, hogy aztán az viszont véleményezze, amit lát és hall. Ha egy távoli országban egy fontos torna közepén nagy füllhallgatót alváskor is használó, zömében színesbőrű focisták megtagadják az edzéseket, a társadalom csőcselékként bélyegzi meg őket és az elszigetelt külvárosi betondzsungelekre mutogat. Ha fehérek lennének, szimplán idiótákként maradnának meg a kollektív emlékezetben. Ha ugyanaz a csapat kupát emel a magasba, sikeres integrációs modellről és tehetséggondozásról szól a mutatvány. Ezt hallhattuk a francia válogatott tündöklésekor, majd amikor 2001-ben az algériai szurkolók kifütyülték a Marseillaise-t és elözönlötték a Stade de France gyepét, le kellett tenni a pezsgőspoharat.

Ha Franciaországban kimondjuk azt a szót, hogy "futballkultúra", annak az itthoni értelméhez képest  három jelentést is tudunk fűzni:

1. Futball (a taktikai lexikontól kezdve a brazilverésig)
2. Kultúra (a csadortól kezdve Sarkozy feleségéig)
3. és futballkultúra, ami a Blanc által is sokszor használt "játékkultúra" szófordulattal is helyettesíthető. Szoft dolog, magába foglal minden olyan megkülönböztető értéket, szokást, mely állandó jellegével elér egyfajta kortalanságot. A kérdés csak az, hogy milyen is az a francia játékkultúra?
   

De előtte bogozzuk ki ezt Blanc nyaka körül szoruló hurkot. A napjainkban zajló vita a rasszizmusról -,ami téli álom módban mindig is ott volt a fejekben, csak most fontos emberek beszéltek róla titokban - azért képes ipari flexet megirigylő szikrát szórni, mert a francia futball és kultúra rettenetesen összefonódik, s mindez kihatással van a futballkultúra jellegére. Ez nem új hír, csak érdemes mögé pillantani. Mi is történt? Blanc többször is kinyilatkoztatta, hogy szerinte elfogadhatatlan, hogy 18 éves korig képeznek olyan külföldön plántált focistákat, akik aztán a Nagy Döntéshez érve (= Örökre vagy nem örökre A-válogatott?) saját gyökereikhez húzódnak vissza, ezzel rontva a sportkülkereskedelmi mérleget. Kettős állampolgárságú srácokba pumpálnak egy halom pénzt, akiknél aztán sérelmezik, hogy fejükben a relációs jel nem a nevelőedző és a óvodáskor óta bratyizó csapattársak irányába, hanem a máig őrzött családi tradíciók és egy alacsonyabb fokra állított válogatottsági léc felé mutat. Ez mindig is benne lesz a pakliban, amíg első- vagy második generációs bevándorlókról beszélünk, akik szüleik/nagyszüleik révén elérhető közelségben éreznek egy másik anyaföldet. (1) A sport pedig szelektál, nem hiába hívjuk válogatottnak azt, ami. Ha túl magasan van a léc, vége a versenynek. Ahol fűrészelnek, ott hullik a forgács. Kultúra, társadalom, sport, kérjük tegye fel a kezét, aki szerint ebben a határtalanságban hol választható szét bármi is. Francia U21-es válogatott 2001-ből: állók fentről balról indulva: Hassan Yebda (jelenleg algériai válogatott), Jacques Faty (Szenegál), Anthony Le Tallec, Stephen Drouin, Julio Colombo, Florent Chaigneau, Mourad Meghni (Algéria), Florent Sinama-Pongolle, Emerse Faé (Elefántcsontpart), Jérémy Berthod et Kévin Jacmot.

De ez még nem minden. A vita ott siklott ki, hogy Blanc szerint az utánpótlásképzés olyan kritériumok mentén zajlik, melyek hosszú távon  Jean-Claude Van Damme típusú szuperkatonák képzésére optimalizálódik, értsd jó testfelépítésű, magas, agresszív, kellően rugalmas, defenzív felfogású  és JQ (játékintelligencia) tárgyból kétharmaddal érettségiző játékosok előállítására, akik között nem mellesleg felülreprezentált a színesbőrűek aránya. Ez van, nem minden francia játékos néger, de sok színesbőrű játékosra illik az utóbbi személyleírás, amiből most jelenleg túlképzés folyik az akadémiákon. Sokan emiatt támadják Blanc-t: rasszizmusát olyan sportszakmai retorika mögé rejti, ahol megint pillanatragasztóval ragad össze származás, bőrszín, nemzeti hovatartozás, fizikum és teljesítmény.

Blanc-nak tehát ez (2) is böki a csőrét, hiszen ez alapján ha rendelkezésére állna 7 millió színtiszta kaukázusi típusú, 15-29 év közötti, de a fenti profilú focista, akkor is pont olyan elégedetlen lenne, mint most. Állítása szerint  ugyanis nincs baj a színesbőrűekkel, csak legyenek elkötelezett franciák, csakhogy ha el is vannak köteleződve, játékstílusra nem passzolnak eléggé arra az ideális képre, ami a fejében ölt testet. "Azt gondolom újra kell strukturálnunk hogyan döntünk 13-14 éves, de akár a 12-13 éves fiúk kiválasztásáról. Úgy kell módosítanunk a feltételeinket, hogy az összhangban legyen a saját játékkultúránkkal" - hangoztatta már korábban is a szövetségi kapitány, ekkor merült fel a kvótákkal való zsonglőrködés, melynek annyi értelme van, mint a tejeskávét két alkotóelemére választani azáltal, hogy visszafelé keverünk a kanállal. Azon kívül, hogy Lolo ebből a szarból hogy fog kimászni, a kérdés ismét csak az, hogy milyen az a "saját játékkultúra"?

Ez a fonal a blogon is taglalt George Boulogne elnök '70-es évekbeli ténykedéséig göngyölíthető, amikor is a Francia Labdarúgó Szövetség olyan kinevelendő játékosprofilt állapított meg, melynek játéka teljes, átfogó, egyben rideg és különösebb karakterisztikától mentes. Amikor Blanc irányadó "játékkultúráról" beszél, kontúrjaiban a mostani spanyol válogatott stílusára utal, de azzal hasonlóságot mutató időszakot a legnagyobb jóindulattal is csak a 80-as évek Hidalgo-csapatban láthatott a nagyérdemű, olyan töpszli testformákkal, mint Platini, Giresse, Fernandez vagy Tigana, akik viszont 10-15 évre rá már egy markosabb  Zidane-Deschamps-Vieira-Petit erőddé avanzsáltak. Avagy ott vagyunk, hogy több lett az izom, nehezebb lett a csapat, Aimé Jacquet szövetségi kapitány pedig az évezred fordulójára meghirdette a Jól helyben lenni, a játék 0-0-ról kezdődik-filozófiát, megfertőzve ezzel a Ligue 1 edzőinek agyát. Elvégre sikeredzőre figyelni illik, no.

Bátran kijelenthetjük, hogy összehasonlíthatatlan a két sikercsapat, hiszen győzelmük oka mind-mind saját eltérő potenciáljuk maximális kihasználásában keresendő, csakhogy a két időszak alatt változtak a képzési feltételek. Kifutottak az első bezzegiskola termékei, a világ csodájára járt a francia SEAL egységeknek és a tehetségkeltető akadémiái révén a nemzeti bajnokság Európa hipermarketjévé nőtte ki magát, a nyitás napja pedig a Bosman-szabályra, avagy a futballvilág Schengen-jére esett. Franciaország azért tudott hipermarket lenni, mert exportálható termékeket kezdett el termelni: megbízható, komplett, komolyabb hiányosságtól mentes, más bajnokságba illeszthető alapanyagot, aminek még a másodvonala is megfelelő mondjuk egy rúgd-és-fuss brit csapatnak. A hozzáférést a jogszabályok megoldották, a korábban taglalt edzői agyak a védőnégyesek tökéletes tolódásra kalibrálódtak, a klubok vezetői nem alkalmazkodtak időben a környezet változására, akkora pénzügyi flux sem érkezett az országba, amitől mindenki azt figyelné, így jutottunk el oda, hogy a tehetséges fiatalok többsége maximum 23 éves koráig terheli a klubok bértömegét és a tavaly U19-es EB győztes Antoine Griezmann 14 éves korára francia klub nélkül maradt. Az indok: túl pici volt.

Ezek után senki ne csodálkozzon, hogy a bajnokságban nincs annyi izgalom (pedig dehogy nincs!) mint a csatornán túl, ahol egy rossz mozdulattal a stopli a néző állkapcsában végzi, mindenki felülről van kamerázva és a "What a wwonnnderful goal from Steven Gerrard!" kommentátori üvöltés ékes newcastle-i akcentusban is szexibb, mintha Lizandro ugyanúgy begyötri a Nice ellen.

Francia játékkultúra ha van is, csak nagyon eseti jelleggel beszélhetünk róla. Vannak szokások, bizonyos értékeket a mindenkori véleményvezér edzők és lojális hírnökeik tűznek ki zászlajukra, a dicsőséges korszakokban pedig mindig találhatunk 1-1 kiemelkedő játékmestert: Raymond Kopa, Michel Platini, Zinedine Zidane. Mindhárman francia földön születtek, sorrendben lengyel, olasz és algériai származású bevándorlók sarjai.

Igazi állandóságot csak a képzés szintjén lehet felfedezni. Francia iskola, ha van, az 1970-es évek reformjainak dokumentumaiban keresendő, nem holmi labdavásárló spanyol tikitakában, labdaeladó olasz catenaccioban, csak egyenesen futni tudó angolságban, vagy az Janckerekből mára metamorfózison átesett bundesfociban. Az egy ideig még spanyol Erasmusos testnevelési főiskolás hallgatókat vonzó francia utánpótlásképzés búcsút mondhat annak az előnynek, amitől 40 éve dagad a keble. Szomszédaik felzárkóztak hozzá, a varázsa elillant. A vita most arról is szól, hogy mi legyen az új bűvésztrükk: vagy megmaradnak a mostani erőfociban, vagy vesznek spanyolórákat. Ez a rasszizmus körüli vita csak ezt palástolja, még ha szorosan össze is függ vele.

Markáns játékkultúra híján a franciásság megtalálható egy szeszélyes, vissza-visszatérő hozzáállásbeli motívumban: sokszor jóban-rosszban megy a rinya, de ha kell, a fenenagy büszkeségük a hajuknál fogva kirántja őket a mocsárból a lóval együtt, olyankor pedig szabadsággal teli a levegő, egyenlőként ölelkeznek és röpködnek a testvéri csókok az öltözőtől a Champs-Élysées-ig, összeöntve a világ minden színét valami mesztic olajfestményre.

Ezért is szól hamisan a fülnek a mostani mezre varrt szlogen, miszerint "Különbözőségeink egyesítenek minket", mert ez szimplán egy ordas nagy baromság: szépen hangzik, de a különbözőség sosem hozott össze senkit, alapvető evolúciós maradvány, hogy az ember a hasonló felé húz, látszik, hogy Domenech volt a szellemi kezdeményezője ennek a gagyiságnak. A különbözőség csak megfelelő irányba fordulva válik erénnyé. A különbözőségről már István, a király (igen, ő) a fiának nyújtott intelmeiben is kifejtette, hogy anélkül egy "ország gyenge és esendő", nem kis tanulságot szolgáltava egy XXI. században is aktuális vitának.

Dugarry bármikor összeveszhetett Thurammal, ha nem lett volna 98-ban ott Jacquet vagy Deschamps, aki jól tarkón csapja őket meccs közben és ezzel munkára bírja, sosem értek volna el ilyen teljesítményt és hírnevet. Tanulság ha van is, nem antropológiai szabványokban keresendő. Célokért történő összefogás, közös ügyek, történetek, "uralkodók" és elsősorban tettek hozták össze a franciákat, akkor értették meg ők is, hogy a különbözőség egy már-már pótolhatatlan érték, ami adott problémára több megoldást nyújthat, a tolerancia pedig egy erény, ami segít nem leragadni a különbözőségeken és a megfelelő irányba fordítja a fejeket. Ez volt 84-ben, ez volt 98-ban, majdnem összejött 2006-ban és ezt felejtették el 2010-re. Claude Onesta pedig azóta is gyönyörűen tudja ezt szavakba önteni.

Laurent Blanc kiragadott mondatai a Meidapart által kiszivárogtatott hanganyagból:

(1) "Engem nem zavarnak a színesbőrűek. Sem a feketék, sem az észak-afrikaiak. Semmi bajom velük. Az én bajom az, hogy ezeknek az embereknek determinálniuk kellene magukat, meg kellene határozniuk kihez tartoznak és nekünk segítenünk kellene őket ebben. Ha csak - nyersen fogalmazva - feketék vannak az akadémiákon és ezek a feketék franciának vallják magukat és minden vágyuk, hogy a válogatottban játszhassanak egyszer, az teljesen megfelel nekem."

(2) "Meglátogattam pár akadémiát és tényleg az az ember érzése, hogy ugyanolyan prototípusú játékosokat képzünk: magas, erős, szikárak. Kik manapság a magas, erős, szikár srácok? A feketék. (...) A spanyolok azt mondták nekem: "nekünk nincs ilyen bajunk, nálunk nincsenek feketék..."