Igaz-hamist játszott Laurent Blanc, a francia válogatott szövetségi kapitánya a Le Figaro és a L'Équipe c. újsággal. Blanc hivatalba lépését követő hatodik hónapjában levonta az eddigi következtetéseket és kitekintett a Kék mezen túlra, egy-egy újságírói tézist igazolva vagy megcáfolva.

"A francia válogatott visszafoglalta helyét a világ élvonalában"
Hamis. Ehhez elég megnézni a Fifa ranglistáját, ahol a 21. helyen állunk. Ahhoz, hogy a legjobb 10-ben legyünk, nagyon jól kell teljesítenünk. Versenyképes csapatot összehozni idő- és energiaigényes feladat. Nem lesz tétmeccsünk márciusig, addig is csak Brazíliával lesz dolgunk, igaz, szeretnénk azt megnyerni, hogy ezzel is nőjön az önbizalmunk. A célunk továbbra is a kvalifikáció a 2012-es EB-re. Alig várom már az újabb selejtező meccseket. Engem ez éltet. Nagyszerű dolog nyerni a Wembley-ben, vagy jól játszani a brazilok ellen, de a legfontosabb, hogy gyűjtsük a pontokat a EB továbbjutáshoz.

Egyértelmű célom, hogy fejlesszek ezen a csapaton és növeljem az önbizalmát mind egyéni, mind csapatszinten. Ez viszont nem fog menni eredmények nélkül. Tudom, az emberek hajlamosak könnyen felejteni. Amikor alázatról beszéltem júniusban, kizárja, hogy decemberben azt mondjuk magunkról "ezaz, mi már egy világverő csapat vagyunk!". Tehát semmi elbizakodottság. Túl korán van még hosszú távú következtetéseket levonni. Jó úton haladunk és látok bíztató jeleket. A játékfilozófiánk és a csapatszellem, amit tapasztalok elégedettségre adnak okot. A játékosok a csapatért vannak, beleadják magukat, mindamellett azok, akik nincsenek behívva, azért küzdenek, hogy bekerüljenek. Ez nem mindig volt így. A játékosoknak szükségük van arra, hogy  valami mást éljenek meg, mint amit a VB ideje alatt.

A keménymagom épül lassan. Nem könnyű, hiszen Dél-Afrika után semmi nem maradt. Meg kellett értenünk, hogy egy teljesen tiszta lappal indultunk újra, emiatt nem volt mihez visszanyúlnom. Úgy döntöttem a saját elképzelésemet váltom valóra. Ismertem néhány játékost korábbi klubokból. Tudtam, hogy a róluk kialakult kép nem felel meg az igazságnak és sajnos ez a kép továbbra is él az emberek emlékezetében. A játékosok és az edzői stáb dolga, hogy ezen a szemléleten változtasson. A hivatalba lépésemkor minden egyértelmű és tiszta volt. A VB kudarc ellenére a közönség továbbra is a csapat mögött áll. Él a vágy, hogy újra átélje azt a fajta közösségi/nemzeti lendületet, mely az utóbbi időben kicsit feledésbe merült.

"A francia foci helyzete romlik"
Hamis. A Ligue 1 a helyén van, szorosan az angol, spanyol, olasz és német mögött. Az oroszokkal és a törökökkel vagyunk harcban, ez a valóság. Az L1-ben kevesebb gól születik, mint máshol. Ez részben a játékfilozófiának, részben a rendelkezésre álló támadó szellemű játékosoknak tudható be. Ha az edzőknek lennének Rooney-jaik, biztosan bevetnék őket. Nem is az edzők kompetenciája miatt aggódok, sokkal inkább azon félszük miatt, hogy bevessenek fiatalabb játékosokat. Egy tanulmány kimutatta, hogy az L1 és L2 a fiataloknak legkevesebb lehetőséget nyújtó bajnokságok. Az eredménykényszer miatt a tapasztaltabbakat részesítik előnyben. Ugyanakkor még mindig minőségi fiatalokat képzünk és nevelünk, bizonyíték erre az "éhes külföld", aki piranhaként les minket. A képzésünknek ugyanakkor haladnia kell a korral és ki kell szélesítenie kritériumrendszerét, hogy ezzel különböző profilú játékosok tudjanak érvényesülni. Néhány éve Franciaország elpillantot volna egy Xavi vagy Iniesta felett. A szakértői stáb ezt megértette és az igyekezetüknek meglesz az eredménye 4-5 év múlva. Elég megnéznünk korcsoportos válogatottjaink eredményeit.

"Katar ideális helyszín a VB-hez"
Hamis. Ez nem kultúra kérdése, a Közel-Kelet fociőrült, ezt nem kell elvitatni tőlük. A Fifa azonban nem vette figyelembe a játékfeltételeket. Hogyan akarnak közönséget szórakoztatni ilyen éghajlati adottságok mellett? Nyugodtan lehetett volna nyitni más, alkalmasabb országok felé.

"Laurent Blanc lesz Ferguson utódja"
Lehet. Még nem állt fel a kispadról Sir Alex. Ez az élet. Azon edzők közé tartozik, akik rengeteget nyújtanak. Az ő zsenialitása abban rejlik, hogy olyan klubot tudott felépíteni, ahol állandó kapcsolatban áll edző, stáb és a játékosok. A pénzügyi hatalmassága ellenére a ManUtd egy nagyon családias klub. De aki a legnagyobb hatást gyakorolta rám, az az édesapám...

"Iniesta megérdemli az aranylabdát"
Igaz. De Xavi is. És Messi szintén, ha latba vesszük a Barcával elért eredményeit. A szezon egészét tekintve Xavi a favoritom. Lenyűgöz az az állandóan magas teljesítményszint, melyet tartani tud egy teljes idényen át. Tágabban nézve, a Barca utat mutat nekünk: a Madrid feletti győzelme egyszerűen fantasztikus. Be kell szerezni a meccs DVD-jét, arra az esetre, ha rossz kedved lenne, beteszed egy jó zene mellett...Egy igazi mestermű.

"Napjaink játékosait nehéz kezelni"
Igaz. De ez nem francia jellegzetesség. Kicserélhetjük azt a szót, hogy "játékos" arra, hogy "ember", akit sokkal nehezebb kezelni, mint 20 éve. A magam részéről csak gratulálni tudok magunknak azért a magatartásért, melyet a válogatottban tapasztalok. Remélem ki fog tartani sokáig. Ha később is jönnek az eredmények, ez a szellemiség mélyebb gyökeret verhet a jövőben. Kell, hogy rendelkezz egy látásmóddal, amit továbbadhatsz másoknak és muszáj rendelkezned tekintéllyel is. Ha nincs, el fognak taposni. Ez az élet egyik törvénye, olyan, mint a gyereknevelés. Óriási felelősségű munkám van nagyon sok tekintetben.

Jelenleg egy edzőnek szélesebb kompetenciával kell rendelkeznie, mint korábban, amikor elég volt a játékhoz értenie. Nem tud mindenkit magával cipelni, ezért a játékosnak kell lennie fókuszában. Azt szeretném, hogy újra a válogatott legyen egy sportkarrier csúcsa, de jelenleg nem ezt tapasztalom. A válogatottság szélén álló, de eddig még mit sem bizonyító játékosok teljesen inkoherens karrierdöntéseket hoznak, mert fontosabbnak tartják egojukat és pénztárcájukat. Ennélfogva veszélyeztetik pályafutásukat, különösképp, ami a válogatottat illeti. Én játszottam külföldon és hiszem, hogy akkor kell egy külföldi kalandba fejest ugrani, ha otthon már bebizonyítottad mit érsz. Ezzel meg lehet adni az esélyét, hogy egy kiépültebb, magasabb státusszal figyeljenek fel ránk. Ugyanakkor nem vagyok biztos abban, hogy az érintett játékosoknál és környezetüknél hallgató fülekre találok. Ez baj. A kinti klubok sokkal erősebb pénzügyi helyzetben vannak a mieinknél. Ez a tény könnyen elcsavarhatja bárki fejét, különösen azoknál a családoknál, akiket húz a szükség és meggyőződésük, hogy a gyerekük valami nagyon nagy lehetőség kapujában áll.

"A szövetségen belüli viszályok hátrányt jelentenek"
Igaz. Ugyan nem változik meg ettől a sportszakmai véleményem, de közvetetten engem is értek hatások. Kell az egység az FFF-nél. A jelenlegi helyzet a széthúzást eredményezi, ami számomra nagyon kényes. Ezért megkérem az általam egyformán tisztelt amatőr és professzionális oldal érintettjeit, igyekezzenek minél előbb megoldást találni labdarúgásunk érdekében.

"Platininak igaza volt <hülyének> minősíteni a knysna-i busz sztrájkolóit"
Igaz. A viselkedésük teljesen felelőtlen volt. A játékosok tudják mit gondolok erről, de azt is mondtam, hogy nem célom bárkit is büntetni vagy teljesen újakkal belevágni a jövőbeli kalandokba. A célom pontos: versenyképesnek lenni a következő európa bajnokságra. Senki elől nem zárok be semmilyen kaput, ha tiszteletben tartja az alap irányelveket és a pályán is jól teljesít. Franck Ribéry-ről azt tudom mondani, hogy ha visszatalálja régi formáját (amitől jelenleg elég távol áll), minden esélye meglesz, hogy újra kerettag legyen. Engem a kíváló játékosok érdekelnek, akik lehetőség szerint nagy klubokban játszanak. Sajnos ezt nem sok emberről mondhatom el. Vannak nagyon jó játékosaink, akiknek élniük kell lehetőségeikkel és újabbnál újabb mérföldköveket érnek el. Nasri kíváló példa erre. Mások ugyanakkor még nem játszanak elég rendszeresen ahhoz, hogy a nagy játékosokhoz méltó státuszt elérjék.

Egy népszerű francia szólás szerint "egyesek öröme mások kára is egyben". Ha elhúzzuk résnyire a függönyt és kitekintünk az európai színtérre, szemünkbe ötlik két furcsa égi jelenség: az Auxerre színpompás alkonya és a Lyon zivataros hajnala.

A két csapat nem szorul bemutatásra, más súlycsoport, más pénzcsoport, más csoport. Burgundiában csendben bújik meg a tisztességes guy roux-i hagyaték, világelső ifikeltető technológiával és kézművesekből átképzett gyúrókkal, néhányszáz kilométerrel lentebb pedig ott pöffeszkedik a - francia szemmértékkel nézve - mammutklub, élén a jóban-rosszban bejelentkező mogullal.

A porondon két játékos: Benoit Pedretti és Yohan Gourcuff. Két középpályás. Két jobbláb. Pedrettinek megvolt a maga holdudvara valamikor a gülüszemű Santini-időkben, akkor tűnt fel ez a nevetséges arcú, mégis mérhetetlenül szerény és vitathatatlan vezetői képességekkel bíró pehelysúlyú labda adogató gép, akinek tragédiája talán a marseille-i türelmetlenségben vagy a lyon-i Juninho-ban keresendő. Semmi lacafaca, semmi kakaskodás, ott bújócskázik benne Scholes "just do it" mentalitása, Pirlo sebészi 40 méteres átadásai és Deschamps atyáskodása minden meccs minden nanomásodpercében. Szerdán, a Milan elleni vesztes 90 percet követően a középkörben állva körülnézett, és meglátva 4 társát olyan sprintet vágott lasszóval a kezében az öltözőbe kullogó maradék sporttársak után, hogy az Abbé-Descahmps érte külön továbbnyomta a standing ovation-t. Beteljesületlen karrier az övé. És nem biggyesztjük ide, hogy "eddig".

Lyonban ma Gourcuff-nek lenni nem egy hálás feladat. Osztogathatod a labdát oldalara Pjanicnak, szöktetheted Michel Bastost vagy ívelheted Lisandronak, Briand-nak vagy khm, Gomisnak. Sok opció nem marad, mert Crisnek azért mégsem kéne. Cserébe viszont 4 lelátó pfujoló hagymaleheletét kapod a nyakadra, mert úgy jutsz tovább, hogy 3-0-ra kikapsz, erre mondják, hogy keserédes mousse au chocolat. Gourcuff messze van két évvel ezelőtti önmagától és a jelek szerint nem is csipkedi magát. Szerény, fiatal srác, a melegek bálványa, tiszta apja, és belőle nagyon nem nézzük ki, hogy mellkason célozná az ellenfelet egy homloklebennyel. Formahanyatlottan kapaszkodni bizony frusztráló, de a közeg sem nyújt extra motivációt, főleg most, amikor lövéseinek többsége a stadionkaréjban landol és  minden labdamegtoldásodban ott a veszély, hogy előbb ér oda az ellenfél, mint a lábujjhegye.

Laurent Blanc szeptember idusán minden zsetonját Gourcuff-re tette fel. Az indoklásért nem kell messzire menni: a zseniális, a lehengerlő, a világraszóló, a fenomenális, a tálentumtúltengő Yohan az ő edzősködése idején szúrt szemet mindeninek. Kettejük kapcsolata egyszerűen értékesebb, mint Pedretti felértékelődő devizája.

Egyesek öröme mások kára is egyben.

Megracionalizálandó meccsen vagyunk túl, így szívünk mellé agyunkat is szépen felsorakoztatjuk és minden mondatban várhatóan szerepelni fog egy pozitív-DE!-negatívum kapcsolódású állítás, nem csoda, hisz a szerdai angolok elleni meccs nemcsak egy tanulságos győzelemmel zárult, de egyben a 2010-es fekete év utolsó eredményét hozta el. Fogjuk meg a velejét 5 pontban. 

1. A Halley-üstökös felbukkanási gyakoriságával tökéletes párhuzamban fordulhat elő, hogy Rooney, Terry és Lampard nem szerepel egy angol keretben, Capello e ritka jelenség láttán megpróbálta mindezt kibekkelni olyan ígéretes (,"de nem bizonyíték") kőműves arcú fiatalokkal, akik a három oroszlán dicsőséges érájáról max a nagyapjuk rádiós emlékeiből hallottak. Franck LeBoeuf szakkommentátorkodás közben, a meccs utáni hévben olyat talált kijelenteni, hogy Capello már-már tiszteletlenségében szembeköpte az angol nemzetet azzal, hogy ennyire sótlan és ötlettelen fiatalokat csődített össze, miközben a Csalagúton túl mindenki olyan kerek szemekkel szemléli miért nem volt kezdő mondjuk egy Crouchy, hogy négykézlábra térdepelve kapkodnak a monoklijukért. És akkor a Kékekről még nem is szóltunk.

2. Merthogy a francia válogatott egy bivalyerős első félidőt produkált minden téren: taktikailag, érettségileg, fizikailag és kémiailag is jól összehegesztett csapat képét mutatták, ezt az érdemet pedig az első pont sem csorbítja. Az arcok mosolygósabbak, minden nyilatkozatban elhangzik, hogy "a csapat jól él együtt", egyszóval azok, akik a "fiatalítás" és a "vérfrissítés" várhidi sztereotípiáit használják fel a francia válogatott pillanatnyi állapotának definiálásához egyáltalán nincsenek messze az igazságtól. Három darab 2-0-ás meccs (Bosznia, Románia, Luxemburg) után jött egy 2-1-es, ezt hívják bizonyos körökben a profizmus visszatérésének.

3. Világos házirend, üzempszichológus, lélektunningoló szemináriumok sztárvendégekkel, nyitottság a Ligue 1 edzői felé, érett utánpótlás-filozófia, visszafogott és egyenes kapcsolat a mikrofonos emberekkel, értsd minden tényező adott, ami az év első felében valahol a feledés és a dühítő dilettantizmus között feküdt félúton. A keretek egyre jobban kötnek meg a betonban, a tartalom ugyanakkor még alapos keverésre vár. 

"Tetszett nagyon, amit a meccsen megtapasztaltam, igyekeztünk a földön tartani a labdát, befurakodni a vonalak közé. A játékosok tiszteletben tartották ezt és megvalósították az elképzelésünket. Ahogy korábban mondtam, nem számít mi lesz az eredmény Anglia és Brazília ellen, mert épülünk, szépen, fokozatosan." - nyilatkozta Blanc a Wembley-ben egy rozoga paraván előtt.

4. Kontúrjaiban egyre élesebben rajzolódik ki ki-hol-merre-meddig, ennek egyik legszembeötlőbb pontja Samir Nasri, aki talán Arsenal-os munkaszerződésének köszönhetően otthonosabban mozgott, lövésével majdnem kettétört egy kapufát, kiválóan irányított, referenciameccs lehetett volna belőle, ha betalál.  Valaki küldjön már egy liszttel töltött borítékot Wengernek, rajta az üzenettel, hogy egy ilyen srácot nem teszünk ki jobbszélre. Benzemával kíválóan alakult a  vérkeringés, utóbbinál érezhetően kifizetődőben vannak madridi erőfeszítései, elég megnézni 2 éve és múlt héten milyen testtartással lépett pályára, mikor becserélték. M'Vila gyakorlatilag hiba nélkül turmixolt és szűrt, Sakho-ról pedig megtuduk milyen megnyugtató opció lehet egy nyugtalanul sínylődő Mexes-Rami számára. Utóbbi fronton érezhető a tapogatózás és valamiért az embernek nincs az a megnyugtató bizalma feléjük, de reménykedjünk csak az izgatottan kapkodó tekintetük  és/vagy a mi értékítéletünk csalóka. Közönnyel és cinizmussal hallgatjuk a "Húúú, a Gourcuff-Nasri felérhet egy Giresse-Platinivel vagy egy Djorkaeff-Zidane-nal"-érveket, mert egyrészt a maiak tökipomposan más poziban játszanak, mint 10 és 25 évvel ezelőtti elődeik, továbbá ha elővesszük az Excelt és bepötyögjük Gourcuff 1 éves lövési kísérleteit, majd nyomunk az oszlophoz egy =SUM-ot, horrorisztikus hegedű vonítások mellett fogunk eszmélni azon, hogy ebből 3, azaz HÁROM tartott kapura. Nagy talány a fiú, egyik oldalról láttuk őt ereje teljében és tudjuk mennyire teknikás, ha nincs 15 méteres körzetben ellenfél, de a másik kezünket nyomja, hogy tudjuk, védekezésben nem egy életbiztosítás rábízni az ellenfél összekötőit és a támadásokban a játék folytonosságát tekintve inkább akaszt, mint fakaszt. Cserék tekintetében vannak megbízható opciók, de senki nem alakított perdöntőt, szemmel látható volt a 12 csere sorvasztó hatása a menetre.

5. És igen, egy év madártávlatából tekintve a kék mez történetét, azt láthatjuk futballisztikai szempontból 1930 óta a legkatasztrofálisabb mérleggel záródott az év. Akárhogy csűrjuk-csavarjuk az eredménykimutatást, 5 győzelem, 2 döntetlen és 6 vereséggel, 13-13 gólkülönbséggel ez támadásban és védekezésben is gyatra évnek bizonyult, nem beszélve arról, hogy történelme során először kapott maflást Mexikótól és Kínától a válogatott. Ostobák volnánk, ha ezt az időszakot nem bontanánk ó- és újtestamentumra, a kettőt elválasztva Domenech szakrális halálával és Laurent Blanc születésevel, utóbbitól tényleg csak azt várjuk mikor fog Malouda-ból játékot fakasztani, netán megsokszorozni Zidane-t a médiának tartott sajtónyilatkozat közben. (Csak nehogy megint farizeus felkelés legyen a buszon). 15 újoncot köszönthettünk idén, a statisztikát persze a norvégok elleni meccs tornássza fel nagyban, közülük Valbuena, M'Vila, Payet, Gameiro, Rami, Cabaye és Hoarau voltak ott Albionban.

Jövő februárban Brazília landol Párizsban, de a blog addig sem alszik téli álmot. Sorainkat egy kis vizuális orgiával zárjuk, következzék a szerdai meccs összefoglalója. Benzema góljánál egyszerűen örömboldogság hallgatni Wenger csodálatát:

Mai előjátékunk rendhagyó módon egy felhívással kezdődik: Olykor egy-egy történelmi pillanat előtt szokatlan dolgok történhetnek, ezekből mutatnánk most egy kukkolásnyit, de mielőtt megtekintené bárki is, fontos tudni, a kásás kép megtekintése csak középerős gyomrúaknak ajánlott.

Hajtás után jöhet a menet, sőt, lehet kommentelni honnan datálódik pontosan a kép és a videó.

40 éves kapcsolat ér véget a mai barátságos mérkőzéssel, a francia válogatott búcsút int európai mezszponzorának és 2011-től átvált a portland-i főhadiszállásúéra. A jövő évi első, Brazília elleni meccsen tehát a Kékek rendelkeznek majd a világ legdrágább mezével, a Nike-nak évi 42.6 milka eurójába fog fájni a piparagasztás. Összehasonlításképp: az említett aranymezes ellenfél 13 milliót ér.

Az új mezről majd jövőre, addig is a mai tunika egy apró snittjét szemlélve emlékezzünk vissza a kisiskolás füzetre emlékeztető csíkozású kék mezre, mely a válogatott legörömtelibb pillanatban volt jelen.

Lelkes kommentelőnk radarja fontos jelet fogott be Younes Kaboul nagy csapatba való érkezéséről, ami igaznak bizonyult, mivel a már menetrendszerű  Mexes-kidőléssel két "gyári" belső védővel maradt Blanc hátsó garmadája. Új tottenhami tornyunk 9 ifiválogatott megjelenéssel bír, a bulvármadarak pedig arról csiripelnek, hogy már a szövetségi kapitány bordeaux-i évei alatt komoly tényezőként szerepelt a leigazolása Ciani vagy épp Planus mellé. Hova is tűnt a két utóbbi, mi sem értjük...

Felmerülhet a kérdés, mi van az olyan arcokkal, mint Squillaci, Gallas, Koscielny vagy az örök kedvenc Escudé, a döntés mögött ugyanakkor két érv szól: fiatalság (24 év) és pillanatnyi forma (BL szereplés? Naná!). Lehet tippelni ki lesz a hátsó tengely kezdője, a legvalószínűbb a Rami-Sakho, megfűszerezve egy kis félidei cserével.

A képen aki nem Nasri, az Kaboul.